Második rész

Kedves Naplóm! 

 

El sem tudom képzelni, hogy miért történt velem ez az egész, és hogyan. Elég hihetetlen, hogy pont a suli leghelyesebb fiúja lök fel, majd felsegít, és megkérdezi a nevem. Azt mondta majd dumálunk még. Meglátjuk. Azért kíváncsi vagyok. Érdekes. Én nem is vagyok olyan szép, sőt elbújhatnék a suliban a többi lány mögött szégyenemben, erre pont engem lök fel. Ráadásul kis bénácska is vagyok 17 éves létemre. Vagy csak én látom így magam? Minden esetre mindig féltékeny voltam azokra a szép lányokra a suliban. Nekem még nem volt barátom. Sosem érdeklődött utánam igazán senki sem. Igazából nagyon társasági ember sem vagyok, a magányhoz szoktam hozzá kiskorom óta. De ez a fiú… Most teljesen felborította az érzéseimet, meg… Úgy nagyjából mindent. Annyira cuki. Tiszta hülye vagyok. Itt áradozok róla, miközben tudom, hogy én úgy sem izgatom. De nekem tetszik. Eddig nem voltam oda érte, mert a suli összes lánya utána szaladgál. Meg akarom ismerni. Közelebb akarok hozzá kerülni. És érzem, hogy sikerülni fog. Mostantól minden más lesz… Más, egészen más…

Másnap a suliban semmi sem történt. Nem jött oda hozzám. Én nem mehetek utána. Ha beszélni akar velem, majd beszél, ha nem, akkor nem. Jaj, csak beszélgessünk. Ha kell, lökjön fel még egyszer, nem számít.
Miközben erről álmodoztam, észre sem vettem, hogy teljesen elment az idő, és én semmit sem tanultam holnapra. Anya és apa hazaértek.
-Kincsem! Megérkeztünk!  Hol vagy? –mondta anya hangosan
-Itt vagyok a szobámban!
-Jaj kicsim te mit csinálsz? Nem tanultál még?
-Nem tudok anya. –néztem rá szomorúan
-Mi nyomaszt?
-Nem mi, hanem ki.
-Ezt most nem értem.
-Egyik nap a suliban fellökött egy srác. A suli leghelyesebb sráca. Nagyon tisztelettudó, fel is segített meg minden, azt mondta majd beszélünk még. Nekem totál megtetszett. Mikor bele nézett a szemembe, és megfogta a kezem, hogy felsegítsen, teljesen elvarázsolt. Gyönyörű kék szeme van, és puha keze. –áradoztam anyának a plafont nézve
-Neked nem csak tetszik, te már beleszerettél. –mosolygott
-Nem anya! Dehogy is! Hogy mondhatsz ilyet?
-Jó jó aranyom, én csak mondtam egy tényt, nem kell ennyire felkapni a vizet. Minden esetre kezdj neki a tanulásnak! Így nem mész semmire. A fiú biztos oda megy majd hozzád, ha beszélni akar veled. Csak várj türelemmel. –simogatta meg a vállam, adott egy puszit és kiment a szobámból.
Még mindig a plafont néztem, körülöttem a sok tankönyvvel. Annyira kényelmes ez az ágy. Nincs kedvem tanulni. Miért véste be magát ennyire a fejembe ez a fiú? Nem értem. Na jó! Neki látok, mert ennek így nem lesz értelme.

Péntek 7:40. Brrr… Brrr… Csörög az ébresztőm. Fel kell kelnem. Már csak azért is, hogy láthassam, de nincs erőm. Alig aludtam valamit, ugyanis tegnap sokáig tanultam. Hallgass már el ébresztő! Kinyomtam a telefonom, majd kikászálódtam az ágyból. Elkészültem és lementem reggelizni. Anya várt finom tükör tojással, narancslével, és egy kis pirítóssal.
-Itt van aranyom az uzsonnád, tedd el.
-Köszi anyu. –nyomtam egy puszit az arcára
Megettem a finom reggelit, és indultam is a suliba, mert már 8:35 volt.
-Szia anya! Majd jövök!
-Szia kicsim! Sok szerencsét a suliban! –intett
Szépen elballagtam a suliig, 8:45-re be is értem. Azt tudni kell, hogy mi kilencre járunk suliba. Felmentem a suli lépcsőjén, egy nagy levegőt vettem, és beléptem az ajtón. Köszöntem a portás néninek, majd összefutottam az igazgató úrral is. Ahhoz a teremhez siettem, ahol az első óránk lesz. Út közben viszont találkoztam Adam-mel is. Már intettem is neki és nyitottam volna a szám, hogy köszönjek, de Ő csak rám mosolygott, és ment tovább a haverjával. Totál hülyének nézhetett. Ilyet sem csinálok többet.

Egész nap magam alatt voltam a történtek miatt, ráadásul a barátnőm is beteg lett. Most nincs kivel beszélnem. Utolsó óra után már indultam volna haza, de Adam megállított. Ide jött hozzám! Istenem, beszélünk!
-Szia! –köszönt
-Szia.
-Ne haragudj, hogy csak úgy elmentem melletted, de sietnem kellett, fontos dolgom volt.
-Semmi baj, megértem. Elvégre én csak egy senki vagyok. –mosolyogtam
-Nem vagy egy senki! Miért mondasz ilyeneket?
-Talán mert nem vagyok ugyan olyan lány, mint az itteni összes. Körül nézek, és mindenki olyan szép, kivéve engem. Nem illek a környezetbe. –hajtottam le a fejem
-Hé! Ne mondj hülyeségeket! Nekem például azért tűntél ki az emberek közül, mert más vagy! És hidd el szép vagy! Igen is szép. Nem tudom, a lányoknak mániájuk, hogy magukat ócsárolják? Nem kéne.
-Hát… Köszi. De ez a vélemény számomra akkor sem változik meg magamról.
-Pedig meg kellene. Gyönyörű szépek a szemeid. Szépen csillognak, mikor rám nézel. Mindig ilyenek?
-Ő… Csillognak? Nem. Dehogy… Vagyis lehet. Nem tudom.-elfordultam, és nem mertem ránézni
Ekkor ő a tekintetem után igyekezett. Átjött a másik oldalamra, megfogta az arcom, és belenézett a szemembe.
-Igen? Hát jó. –vigyorgott
Aj azok a szép szemek, és azaz arc… Csókolj meg most… Kérlek…
Hosszú percekig néztük egymást, de sürgetőnek éreztem megtörni ezt a kínos csendet.

-Ő… Ne haragudj, én most megyek. Sietnem kell haza. Szia! –fogtam a táskám, és vérvörös arccal gyorsan távoztam
Ő épp hogy csak utánam köszönt, de nem néztem hátra.  Mikor haza értem, ledőltem az ágyamra, magamhoz öleltem Coco-t és ábrándoztam.

Tetszik nekem. Halálosan… Vagy talán inkább beleszerettem? Igen, beleszerettem.